Blogturné: Thomas Wheeler – Cursed: Átkozott

A “Cursed” egy relatíve jó, de rettentő hosszú flashback eredet története lenne a Tó Hölgyének. Feltéve, ha mindaz megtörtént volna, amit a leírás ígért. Talán egy mondat, ami tényleg igaz belőle. Olyan karaktereket és történetszálakat hoz be, amik fontosak a legendában, de nem dolgozza ki őket. Végig próbált egy kacifántos, több szereplős történetet, több szemszögből elmesélni, amit mégsem vitt végig, és ezért a fő szál sem haladt.

A könyv beleesett az “első részek” átkozott (haha) veremébe azzal, hogy – csakúgy, mint a sorozat – valójában egész végig építkezik, felkészít a folytatásra, az igazi kalandra, a lényegre. Mondjuk ezt viszont többnyire a könyv jobban csinálta, mert világfelépítésből (leszámítva a mágiát, amiből itt is túl keveset kaptam), politikai kapcsolatokból, karakter formálásból kaptunk többet kicsivel. Csak egy probléma van ezzel: a könyv folytatásáról nincs hír (a köszönetnyilvánításon kívül), így lényegében olyan volt mint egy jó nagy torta, amiről csak a habot ehettem le. Nem volt rossz, de a lényeget nem kaptam meg.

A sztori:

Izgalmas ígéret, szegényes kivitelezés.

Magáról a sztoriról nem nagyon szeretnék bővebben írni, mert úgy érzem, ha nem láttam volna előbb a sorozatot, (erős)talán jobb kapcsolatot ápoltam volna a könyvvel, ezért nem akarok lelőni semmilyen történetszálat. Így gyakorlatilag kétszer követtem végig ugyanazokat az eseményeket, szinte szóról szóra, bár mindkétszer ugyanaz lett a véleményem: sok köze nem volt a legendához, amire építkezett, leszámítva pár nagy nevet, de még ez sem lett volna nagy baj. Voltak történetszálak, amik kifejezetten érdekesnek tűntek elsőre (Merlin-kard; kard-Nimue; Nimue-rejtőzködők) izgatottan vártam, hogy merre fognak haladni, de valójában egyikkel sem kezdett semmit a szerző. A fő szál is elég érdekes lett volna, simán el tudta volna vinni a hátán az egészet, de a sok mellékvágány miatt nem volt ideje kiforrni rendesen. Hatalmas potenciált vesztegetett el ezzel Wheeler. A tündér fajokból egy kicsit többet kaptunk a könyvben, ez kifejezetten jó pont, de még mindig nem eleget.

A történet vezetés legnagyobb problémája, hogy olyan lyukacsos volt, mint egy eredeti trappista sajt. Mintha útközben találták volna ki, hogy mik a világ szabályai, melyik szereplő milyen történetet kapjon. Ez egy össze-vissza kavargó, önmagával ellentmondásos, a saját szabályait is megszegő sztorit szült.

A sztori lezárása számomra egy nagy kérdőjel. Ha nem lesz folytatása a könyvnek, az egész nulla értelmet kap. Ha viszont mégis kap folytatást, akkor ötletem sincs, hogy mi fog történni, mert semmit sem magyarázott el/épített fel rendesen, így az epilógusban történtek sem mondanak sokat nekem. Valójában két mellékszereplő (Írisz, Lancelot) sztorija jobban érdekel az utolsó oldalak után, mint Nimue…

A karakterek:

Nimue képessége elméletileg valami OP skill, amit amúgy rohadtul nem magyaráznak el. Ehhez képest, vagy alig használja, de ha használja is, nem sok mindent csinál vele. Értem, hogy nem tudja kontrollálni, de ha a sztori saját szabályait követnénk, ennél sokat többet tudna a lány még akkor is, ha zöldfülű. 8 évesen, kard nélkül erősebb volt, mint most? Ez sajnos nem sokat változik a könyv során, ahogy maga a karakter sem. Amikor azt hinném, hogy okosabb, tökösebb, badassabb csaj lesz, egyet lép előre, kettőt hátra. A legtöbbször másokhoz igazodva cselekszik, saját felindulásából csak akkor, ha a kard befolyása alá kerül vagy érzelmi felindulásból. Vannak jó pillanatai, de nem lesz a kedvencem. Ha Nimue lenne az én reménységem, inkább megadnám magam. Ami viszont tetszett, hogy sokkal jobban volt bemutatva a könyvben, hogy a kard mennyire vérszomjassá teszi hordozóját, például Nimuet is. Nem bánnám, ha a sztori végére, feltéve, ha valaha kapunk lezárást, elvinnék a sötét oldal irányába, ahogy sok más feldolgozás. Érdekesebb szereplő lenne, mint most.

Ugyanebben a helyzetben vagyok igazából az összes szereplővel. A két legérdekesebb számomra Írisz és a Síró Szerzetes volt (a sorozatban is), főleg a kettejük versengése. Örültem volna, ha több háttérsztorit kapnak.

Merlint mondjuk bírtam, bár teljesen más története volt, mint eddig bármelyik feldolgozásban. Igazából sok pozitívuma nincs, de szórakoztatott. Mondjuk sokkal jobban tetszett volna, ha egy részeg zsenit csináltak volna belőle, mert így csak egy lecsúszott rocksztár. A vele kapcsolatos fordulatot szerintem mindenki látja/látta az űrből is…

Arthur volt a legidegesítőbb karakter számomra úgy, hogy alig volt szerepe. El kellene hinnem, hogy mekkora egy önzetlen, segítőkész Robin Hood (úgy érzem, az író keverte az eredet sztorikat), miközben egy hatalmas tapló is? Bitch please! Ráadásul semmit nem csinál a gyerek csak siránkozik. Jó, volt egy pillanat, amikor láttam benne a vezért, de azon kívül az első reakciója mindig mindenre a fuck this shit i’m out..

A kettejük románca annyira komolytalan, hogy az oviban, amikor Peti megpuszilt a kisházban és örök barátságot fogadott (nem lett belőle semmi) ehhez képest telenovella díjas lenne. Nem volt kémia, nem volt hűség, nem volt szeretet. Jobban jártunk volna, ha ellenségek lesznek.

Uthert azért emelném ki külön, mert egy jó, meglepő csavar (erre tényleg nem számítottam, nekem tetszett, mert felkavarja a dolgokat) főszereplője, és mert rohadt nagyot csalódtam a karakterében. Róla is egy tök új képet kaptunk az eddigiekhez képest, de nem jó értelemben. A valódi Uthert, akit a legendákból ismerünk, igazából a Paladinok vezérére cserélték, ez meg fene tudja kicsoda. A könyv végéig láttam a fordulatban és a karakterében potenciált, de egyetlen mondatával sikerült ezt megváltoztatnia.

A címadás viszont kifejezetten okos és kreatív, több dologra is utal a történetben. Csak remélni tudom, hogy a Netflix sorozatra nem tudjuk majd ráhúzni.