Kritika – Jeaniene Frost: Twice Tempted

A megszokottól eltérően ezúttal a karakterekkel fogom kezdeni a kritikát, mert köztudott, hogy az olvasók hajlamosak utálni egy könyvet annak alapján, ahogy a karakterek viselkednek. A legtöbb olvasónak Leilával van problémája, néhányuknak Vladdal is. Személy szerint nekem mindkettőjükkel van egy-egy kis nyűgöm, bajom, de ez teszi őket hiteles karakterekké. Úgy viselkednek, mint az emberek (tudom, hogy Vlad egy vámpír, ne szólj be!). Igen, néha Leila tényleg túlreagálja néha, de a kapcsolatuk sem könnyű. A lány odafigyelést igényel, VALÓDI figyelmet, és ez alapvetően új mindkettejüknek. Vlad nem igazán tudja, hogyan kell kezelni, hogy ő szerelmes, sőt be sem ismeri. Meg kell tanulnia, és Leila helyesen cselekszik, amikor emlékezteti vámpírunkat arra, hogy ő nem olyan, mint a korábbi szeretői. Meg kell küzdenie a kapcsolatukért. Mindkettőjüknek van mit dolgozni rajta. Tehát Leila -, mert nem megalkuvó és erős gerinccel áldotta meg a Jóisten – egy drasztikus, de szükséges lépésre kényszerül. Ez az, amit szeretek benne. Ő nem adja fel, a saját kezébe veszi a (z) (szerelmi) életét. Egy kapcsolatban kapcsolat – függetlenül attól, hogy az normális, vagy természetfeletti, a legfontosabb a két fél közti kommunikáció. Ennek hiánya veszélyes lehet, különösen, ha a paranormális világot nézzük.

Ennek hatására, Leila is bizalom problémákkal küszködik, így amikor valaki megpróbálja megölni (ismét), ő csak egy vámpírban bízik, és ez nem Vlad, és hagyja, hogy a világon mindenki más azt higgye, hogy meghalt. Ez egy részről okos, más részről kicsit ostoba. Okos, oly módon, hogy miközben – nem számít, hogy a történet Leila szemszögéből van írva – mi, az olvasók egyszerűen tudjuk, hogy Vlad nem állhat a támadás mögött (mert hahó! Ő a lovag, nem pedig a sárkány “I am the Dragon and I always will be” – ok, lehet, hogy ezt egy kicsit elhamarkodtam?… ez nem is olyan egyszerű a Leila számára. Különösen azután, ahogyan elváltak. Tehát, amikor Maximus, Vlad régi (megkérdőjelezhető) barátja azt mondja, és kétségbeesetten próbálja meggyőzni a lányt arról, hogy talán ő ezúttal túlságosan is megsértette mindenki kedvenc vámpírjának nem kicsi egóját, Leila hisz neki (valamennyire), így ők ketten együtt indulnak el, hogy kiderítsék, ezúttal ki az igazi rossz fiú. Természetesen, semmi sem úgy alakul, ahogy tervezik, és Leila képességei életveszélyessé válnak… Sajnos saját magára nézve is, és az óra ketyeg.

Nézzük a pozitív tulajdonságait a könyvnek:

– Gyors tempó. Meglepően és szórakoztatóan gyors és feszes tempót produkált az előző részhez és az első pár fejezethez képest. Gyorsan fokozódik, és az olvasót is a fotelébe préseli és már-már a pofánkba röhög, hogy “már pedig te innen fel nem kelsz, k*cs*g. Még közel sem végeztem veled.” Ettől jobb, mint a Once Burned. Az is jó volt, de még sem éreztem azt az igazi adrenalin löketet, amit a Twice Tempted a könyv túl nyomó részében hozott. Több harc, több akció, több veszély, ráadásul több a titok és rejtély.

– A nézőpont. Leila nézőpontjának megvoltak az apró hátrányai már az első részben is, de engem különösképpen nem zavart. Persze, mindenki Vlad fejében akar belekukkantani (én is), de úgy érzem, hogy sokkal jobb ez így, hogy az egész csávó egy keresztrejtvény, és lépésről lépésre fejtjük meg.  Szóval rendben volt ez a Leilás nézőpont, egészen eddig.  És még most is, csak azért sorolom ide, mert az idő nagy részében, az izgalom abból adódik, hogy Leila állandóan haldoklik valami oknál fogva. Komolyan, majdnem meghalt vagy négyszer. De az Isten szerelmére, mindannyian tudtuk, hogy nem fog meghalni, mert ő az istenverte hősnő és még csak az elején/közepén vagyunk a könyvnek, és még vissza van több, mint húsz fejezet! Tehát a gond az, hogy félelmünk nem volt igazi, és nem éreztem, hogy tényleg aggódnom kellene érte. Lehet, hogy úgy jobban működött volna, ha a története több karakter szemszögéből lett volna írva.

– A romantikus Vlad. TUDOM, én írtam nem sokkal feljebb, hogy ideje lenne már, hogy kimutassa az igazi érzéseit, de hé! Ahogy az egész egyszerre csak úgy ömlött megállás nélkül a szájából, mintha megszállta volna valami egy kissé túl cukormázas és nyálas volt. Ez működött Bonesnak, még az előnyére is vált, de Vlad más karakter, és ez így egyszerre kissé sok volt. Szerintem. Édes volt, de talán túl édes. (Tudom, döntésképtelen vagyok, és akkor mi van??)

– A függővég… Komolyan. Ez mi a búbánatos istennyila volt?? Kegyetlen! Az. Imádom a függővégeket, tényleg, de ez?? Ennek nem függővége van bazmeg, hanem semmilyen vége. Mintha elvágták volna. KELL NEKEM A KÖVETKEZŐ!! Már a most is késő. (Nem, ez nem számít bele a végső pontozásba. Ez csak én vagyok, ahogy diplomatikus szóhasználattal elküldöm Jeaniene-t a jó édes anyjába… de azért imádom <3)

Összességében: Féltem, hogy Vlad hiánya a könyv első felében, és egy esetleges szerelmi háromszög rányomja majd a bélyegét a könyvre és megutáltatja velem azt, de a félelmeim alaptalannak bizonyultak. Még a kis nyomozást is élveztem, amikor Vlad nem volt jelen. Gyors volt és élvezetes. Sötét hangvételű, de még mindig szórakoztató. Tele van veszteséggel – több mint egy fajtából, titkokkal, árulással. Egy igazi Urban Fantasy egy jó történettel, és erős karakterekkel.