Időutazás! Közkedvelt téma a sci-fi műfajban. A legújabb turnénk témája is ez, hiszen Wesley Chu Időrabló c. könyve eredeti nyelven 2015-ben, itthon pedig 2017-ben jelent meg, így nem csak a regény szereplői, hanem mi is utazunk egy picit az időben. Ha velünk tartotok megtudhatjátok, vajon Chu tényleg tudott-e valami frisset alkotni a témában, ráadásul egy szerencsés játékosunk egy gyönyörű Időrabló példánnyal lehet gazdagabb.
„…azért váltak a kronotropok olyanná, amilyenné, mert szar a meló.”
[alert type=”info”]
Kiadó: Agave kiadó
Sorozat: Időrabló 1.
Megjelenés: 2017
Fordító: Kerekes Éva
Terjedelem: 464 oldal
Műfaj: Sci-fi
A Föld a 25. században egy mérgező, elhagyatott világ, lakossága a túlélés érdekében a külső Naprendszerbe menekült, ahol gyengén, halálra ítélve tengődik idegen bolygókon és azok holdjai közt. Az emberiség fennmaradásának kulcsa az időutazás, azonban a történelem legveszélyesebb feladatainak elvégzésére egyre kevesebben képesek.
James Griffin-Mars kronoember, küldetéseket vállal a Föld múltjába, hogy ritka technológiai eszközöket szerezzen az idővonal megváltoztatása nélkül. A legtöbb kronoember nem éli meg az öregkort; az időugrásokkal járó stressz a személyes és jövőbeli kockázatokkal vegyítve felőröl mindenkit.
A nyugdíjazását bebiztosító, utolsó bevetésén James megismeri Elise Kimet, egy korábbi évszázadból származó tudóst, akinek a végzete szerint meg kellene halnia egy óceánba épített szerkezet megsemmisülése során. James a kronoemberek legfontosabb törvényét megszegve a küldetés teljesítésén túl megmenti a nőt, és visszahozza magával a jövőbe. Ezzel pedig nem csak magukat sodorja végérvényesen veszélybe, hanem az egész emberiséget.
Wesley Chu műve lendületes kalandregény és elgondolkodtató sci-fi egyszerre, ami klasszikus témájával és eredeti ötleteivel méltó módon tiszteleg a műfaj előtt.
[/alert]
[button size=”small” link=”http://www.scribd.com/doc/349826367″ target=”_self„]Olvass bele![/button] [button size=”small” link=”https://www.agavekonyvek.hu/konyvek/idorablo” target=”_self„]Vedd meg![/button]
Emlékszem, 2015-ben még figyelemmel kísértem a különféle külföldi díjazásokat. Ezek valamelyikén leltem rá az Időrablóra, aminek a borítója azonnal megfogott, mert a Guild Wars 2 concept artokat juttatta eszembe ( aztán kiderült, hogy nem véletlen, hiszen ugyanaz a művész csinálta mindkettőt). El is olvastam a fülszöveget és nagyon megtetszett az alapötlet. Akkoriban még nem voltam olyan biztos az angol tudásomban, mint most, ezért elpolcoltam későbbre a könyvet. Majd el is feledkeztem róla. Tavaly viszont láttam, hogy az Agave kiadásában megjelent itthon a sorozat második része és el sem mertem hinni, hogy lemaradtam az első megjelenéséről, azt meg pláne, hogy egyáltalán kiadják őket itthon.
Attól fogva szinte mindennel kampányoltam a BTK csoportunkban, hogy toborozzak magam mellé még legalább két embert egy mini retro turnéra. Aztán szüzeket áldoztam, hogy az Agave is együttműködjön. Végül az élet tett keresztbe, és elég sokára jutottam el az olvasásig.
Előtte azonban egy kicsit ismertedtem Mr. Chu munkáival és elolvastam/megnéztem néhány interjút, amit adott. A végén úgy kedztem el a könyvet, hogy ha fele annyira jó író, mint amilyen előadó, már nyert ügyem van.
Mikor elkezdtem a könyvet, azon gondolkoztam, hogy talán rossz ötlet volt előtte kutakodni, mert az Időrabló stílusa nem áll olyan közel ahhoz, amit előtte Mr. Chu stílusából láttam. Vagy talán megint valami a fordítás közben veszett el. Vajon akkor is így érezném, ha egyből bele vetem magam az olvasásba? Mivel én nem tudok visszamenni az időben, ezt sose tudjuk meg. Amit ki akarok ebből hozni, hogy nekem kicsit nyögvenyelősen ment mire beleszoktam, a dialógusok nagy része olyan volt, mintha egy program generálta volna: nem éreztem őket természetesnek. A belső monológok – jobb szó híján – túlmagyarázták a dolgokat. A könyv első pár százalékát megnehezítette az is, hogy Chu csak úgy dobálja jobbra-balra a szervezetek, rendek, technológiák neveit. Értem, hogy kell a magyarázat, hogy el tudjunk navigálni ebben a világban, de pont ezek között vesztem el. Aztán végre elfogytak ezek is és elkezdtem élvezni James kalandjait. Az akció és a helszínek leírásában viszont egy igazi mester!
James volt a kedvenc szereplőm a karakterfejlődése miatt. Mikor megismerjük egy kiégett kronotop, bánatát alkoholba fojtja, magányos, céltalan és elkeseredett. Nem valami nagy cél vezérli, nem a nagy jó érdekében kockáztatja az életét, és nem is azért, mert a halált kergeti: egyszerűen csak kénytelen megtéríteni az oktatásába fektetett óriási befektetéseket. Azonban ez napról-napra kevesebb motivációval tölti el és minden alkalommal, amikor visszajön egy küldetésről rájön, hogy ez az élet szar, és inkább maradt volna a múltban. Rémálmaiban azok az arcok gyötrik, akiknek munkája során látja szenvedését, akiket nem menthetett meg, mellettük pedig az évekkel ezelőtt eltűnt, mostanra valószínűleg halott húga testesíti meg személyes kudarcait.
Nekem kifejezetten tetszett, hogy nem egy hősként indult, aki mindenben a legjobb, mindenki őt akarja, stb. Mindenben szabály szerint jár el, de megvan a saját véleménye róla, nem istenítette a fajtáját és nem tekintett vallásként az időutazásra. A technikához is csak annyit ért, hogy használni tudja. Elvégzi a feladatát, jól is csinálja, de nem ő a különleges hópehely. Aztán mégis ő lesz az, aki elindít egy mindent elsöprő hullámot a koronfolyamban azzal, hogy ennyi év után elköveti az első számú hibát és megszegi a kronotopok legfontosabb szabályát: megment egy embert a múltban és elhozza őt magával a jövőbe. Néhányan azt mondanák, hogy ez az irracionális, ösztönös döntés nem vall a karakterére, amit én megcáfolnék. James magányos, nyomorult életébe Elise úgy robbant be, mint egy nukleáris töltet, ő volt a fény a sötét alagút végén. Egyetlen probléma, hogy James mindkét döntésével halálra ítélte a nőt: ha ott hagyja biztosan meghal, de ha magával viszi lassabb, de biztos halál vár rá, hiszen még egy ember sem élte túl az utazást a kronotopokon kívül, ráadásul a férfi jelenében is katasztrófát idézhet elő a nő ottléte. Akkor meg miért szegne meg minden szabályt, miért borítaná fel az egész életét érte? A válasz egyszerű és tökéletesen illik James karakteréhez: ahogy azt már leszögeztük, James nem hős, életcélja nincs, hirtelen döntése pedig tiszta önzőség. Egy teljesen emberi tulajdonság, ami ebben az esetben teljesen érthető és életszerű. Ezután szép lassan Jamesnek ismét lesz célja, lesz értelme az életének, és a világ megmentésének, de ami a legfontosabb: lát rá reményt is. Ezért lesz Elise az ő megváltása.
Ebből is látszik, hogy a romantikus szál elég fontos része, ha nem a legfontosabb a sztorinak. Bár nem olyan értelemben, mint egy YA-nál vagy egy történelmi romantikusnál. De ez a katalizátora James kalandjainak. Emiatt válik belőle üldözött szökevény, de példuául emiatt lesz új remény az emberiség megmentésére. Nem egy Titanic féle epic romantikus szál, legalábbis én nem „shippeltem” Jamest és Elise-t, nem izgultam értük, mint párosért, nem mondtam, hogy jaj de cukik, vagy idegesítőek, mert ez nem arról szólt és nem is olyan stílusban és körítésben lett megírva.
A történet a romantikus szálon és James karakterfejlődésén kívül egy régi formulát követ, ami minden hasonló sci-fi/disztópia regényben megtalálható: szar világból próbálnak Disneylandet építeni, csakhogy aki „megnyerte” a projektet nem egészen úgy teszi ezt, hogy a Disneylandben dolgozó Mickey egérnek és hozzáhasonlóinak jó legyen, helyette inkább azt nézi mennyit tud zsebre rakni abból, amit a szponzoroktól kap. Magyarul a korrupt nagyvállalatok felett egy mégkorruptabb felügyeleti szerv uralkodik, akinek kezében van az emberiség jövője, és ígéretükkel ellentétben a világ egyre nagyobb pöcegödör lesz bármerre is nézünk. Vajon visszatudja-e fordítani ezt az önpusztító folyamatot és szembe tud-e szállni ezekkel a nagyhatalmakkal a „lázadók” piciny serege? Nem is nehéz elképzelni egy olyan jövőt, amit Mr. Chu fest le ebben az Univerzumban.
És most térjünk át arra, amire mindenki kíváncsi. Az időutazásra. Chu az időutazást leginkább arra használja, hogy bemutassa, ahelyett, hogy „elmondja”, hogy milyen a jövő – vagyis a jelen -, és hogy vált olyanná. Meglátogatunk illetve említ néhány alap történelmi időt, például a második világháborút, de az időutazás nagy része a [nekünk] jövőbeli időpontokra viszi szereplőinket. Elise például a 22. századból származik, hallunk és látunk olyat, amely még nem történt meg: a III. Világháború és az AI háború, ezekkel együtt pedig olyan társadalmakat, amik ezen időszakok alatt és után keletkeztek. Nem nagyon időzik el egyiknél sem, inkább egy eszköznek használja az időutazást, mintsem azt állítaná a középpontba.
Chu egy olyan történetet tárt elénk, ahol mi is kicsit elgondolkozhatunk az időutazás következményein – ha egyáltalán vannak -, úgy, hogy nem erőltett bele egy teóriát, inkább felhasználta az összeset, és magunkra hagyott, hogy mi döntsük el, hogy melyikben hiszünk. Aztán az utolsó oldalnál beleáll az arcodba és egy olyan vigyorral várja a verdiktet, amit Joker is megirigyelne (De tényleg! Mekkora fordulat! És a sok előreutalás…)
Mindezek mellett mégiscsak ott a tény, hogy Wesley Chu egy ideig dublőrként dolgozott, elég otthonosan mozog a küzdőharcokban, és a Tao szériája tele van őrült akciójelenetekkel, az Időrablót pedig maga Michael Bay akarta megfilmesíteni még mielőtt megjelent volna. Ezért higgyétek el nekem, ha azt mondom, hogy ez a könyv egy hatalmas palacsinta torta, ahol minden palacsintát mással töltött meg a szerző, egy nagyon ízletes akciódús, romantikus kalandregény/space opera/disztópia mixet alkotva.
Remélem a második részben egy kicsit fejlődött a párbeszéd írás képessége, mert minden más nagyszerű volt! Ráadásul van egy teóriám, és ha beigazolódik, akkor a második rész nagyon ütős lehet!
BTK EXTRA: A Nagy Ötlet a regény mögött: Voltron, Hitler, egy álom a Titanicról.
Emlékeztek arra a 80-as évekbeli klasszikus mesére, a Voltronra? Az egy tökös robot volt. Nem a hülye Voltron járműre gondolok, hanem az igazi keményfiúra, az Oroszlán Voltronra az ősi erejű ordítással meg hasonló szarságokkal. Az Időrabló mögötti Nagy Ötlet pontosan ilyen, egy rakás szuper oroszlán összeállásból egy Voltron lesz, kivéve, hogy ez esetben csak két ötlet van (az öt helyett), nincsenek kardok és színkódok. Viszont Ázsiai vagyok, szóval ez extra Voltron pont, ugye?
Na, de kezdjük a legelső és legegyértelműbb ötlettel: időutazás. Azok az időutazós sztorik, amik megpróbálják megváltoztatni a történelmet, jobb, ha tükörbe néznek. Biztosíthatom, hogy bármely tudós, igazi vagy kitalált, aki az időutazás technológiáján dolgozik, tud a pillangóhatás hatásról és a történelem megváltoztatásának következményeiről. Szóval akkor mi a pokolért akarna bárki is azzal szórakozni? Ha a tudománnyal játszol, megégeted magad, higgy nekem.
Úgy értem, naná, persze, Hitler meggyilkolása vagy annak megakadályozása, hogy Yoko Ono szétzilálja a Beatlest tök jó ötlet, de komolyan átgondoltátok? Yokonak elnézzük, mert, breaking news, Sir Paul már rég vízbe fojtotta ezt a kacsát.
Hitler, azonban megérdemli a halált. De rohadtul. Talán jobban, mint bármelyik másik seggfej a történelemben. Ebben egyetértünk. Azonban tegyük fel, hogy valami idióta zseni feltalálja az időutazást kifejezetten azért, hogy meggyilkolja Hitlert. Visszamegy az időben és kinyiffantya a tizenkét éves Adolfot, aki akkor sétált ki a rajzóráról.
Hurrá, Hitler halott. Mi történik aztán? A tudós nem tudja. Én ziher, hogy nem. Még az is megeshet, hogy a Harmadik Birodalom így is létrejön, csak Hitler Szentpétervár utáni csillapíthatatlan vágya helyett jön egy olyan vezér, aki olvas egy kis Napóleoni történelmet, ránéz a térképre és azt mondja „Ember, ez túl nagy táv. Talán az Oroszok megtámadása rossz ötlet.” Mielőtt észrevennénk, már hetven éve folyna az Ezeréves Birodalom. Szép munka, Mr. Tudós, szép munka. Szétcseszted a jövőt mindenkinek.
Szóval, ha a múlt megváltoztatása túl veszélyes és nem azért vagyunk itt, hogy megöljük Hitlert, akkor mire jó az időutazás? Mivel az 1980-as évek válaszolnak a világ összes kérdésére, emlékezzünk meg egy kicsit Biff Tannenről (Vissza a jövőbe). Biff egy sportalmanachot használt arra, hogy egy rakás pénzt nyerjen. Mielőtt felizgulnál, bocsi, de ezzel megváltoztatod a múltat. Viszont Biff jófelé kapizsgált. A kérdésünkre a válasz a haszon. Hogy gazdagszik meg egy időutazó a jelenben, abból, hogy kizsákmányolja a múltat?
Szerencsére, volt egy olyan beszívott Wayne Világa féle álmom. Egy időutazó voltam a Titanic fedélzetén, az volt a feladatom, hogy ellopjam a Remény gyémántot. Annyit kellett tennem, hogy felugrok a hajóra, megkeresem a követ, és amíg az öreglány süllyed, visszajövök, így minden magam után hagyott nyomot elmos a víz, amikor a hajó elmerül.
Aztán felébredtem és az jutott eszembe, hogy „Öt perccel ezelőtt le kell ezt írnom”.
Egy erőforrásokért szomjazó disztópikus jövőben mi történik, ha a múlt a hatalom, a technológia és az alapanyagok fő forrása? És mi lenne, ha az erőforrásoknak megszerzésére az egyetlen biztonságos mód, anélkül, hogy megbolygatnánk az idővonalat, az lenne, ha visszaugranánk az időben pont azelőttre, hogy egy katasztrófa bekövetkezik, így az időutazó nyomai könnyen eltüntethetők lennének.
Bármennyire is szeretném hidegre tenni Hitlert, egy nagy bankszámla nem lenne rossz vígaszdíj. Ahogy mélyebbre ástam magam az időutazásos pénzkeresésben, egy másik ötlet kerekedett ki a pszichém legsötétebb bugyraiból. Persze nem volt olyan romantikus, mint a francia lányokat festő Leo.
Olvastam egy cikket egy Dél-Afrikai fotóriporterről, Kevin Carterről. Van egy ikonikus fotója (figyelem: nyomasztó) egy gyermekről, aki a szudáni éhínség elől mászik az egyik menekülttábor felé. A gyerek mögött egy keselyű áll, csak ugrándozva utána, és várva, hogy meghaljon. Abban az időben Kevin úgy gondolta, hogy az ő feladata az események rögzítése, és nem a beavatkozás. Megcsinálta a képet, és otthagyta a gyermeket. Nyert is vele egy Pulitzert, de aztán nem hagyták nyugodni a dolgok, amiknek szemtanúja volt és pár hónappal később öngyilkos lett. Néhány tényt még vizsgáltak, de én ezt a verziót olvastam.
Minél többet gondolkoztam ezeken az időutazókon (vagy koronotopokon, ahogy én hívom őket), akik visszaugranak az időben, hogy egy ember életének utolsó borzalmas pillanatait végig nézzek, egyre több Kevin Cartert láttam magam előtt. Embereket, kik munkájuk során az első sorból nézhették végig a katasztrófákat, de nem avatkozhattak közbe. Elkezdtem gondolkozni, hogy ez milyen megviselő lehet mentálisan. Hogy dolgozzák fel? Mi történik, ha megtörnek?
A végén, a Nagy Ötlet az Időrabló mögött nem is az időutazás vagy az erőforrások vagy a világ megmentése (bár szüksége van rá). A Nagy Ötlet a feldolgozásról szól, hogyan birkózunk meg a fájdalommal, a szomorúsággal, a megbánással és, hogy a végén remélhetőleg megtaláljuk a megváltást, amit Kevin Carter sosem.
És bassza meg, útközben azért kinyírunk néhány Nácit.
Nagy Ötlet Voltron, emberek. Megépítettük a lábakat, a kezeket és a testet, és te, kedves olvasó, te leszel a fej. Gyerünk, Voltron Hadtest!
NYEREMÉNYJÁTÉK
Chu regénye egy időutazó a.k.a. kronotropok, James történetét meséli el, akinek a jövője annyira mentes az energiaforrásoktól, hogy kénytelen a múltban bányászni értük. Az időutazásnak sok szabálya van, aminek megszegése vagy így vagy úgy, de az életükbe kerül. Ezek közül a legfontosabb: ne változtassák meg az idővonalat. Emiatt csak a katasztrófákat lehet biztonságosan kihasználni.
A mostani játékunk során mi is kronotropokká váltunk, és visszamentünk az időben egy-egy katasztrófához, hogy megszedjük magunkat ereklyékkel és különféle erőforrásokkal, amikre egy disztópikus jövőben szükség lehet.
A ti feladatotok, hogy kitaláljátok melyik bloggerünk mely katasztrófához utazott vissza. Persze egy kis segítséget is adunk minden állomáson: megadjuk a katasztrófa időpontját, illetve azt is, hogy mivel töltöttük ott meg a mikulás batyuinkat.