Hellblade: Senua’s Sacrifice – Kritika (PS4 Pro)

Volt már olyan, hogy olyan valóságos álmod volt, amiről nem tudtad megmondani, hogy álom annak ellenére, hogy minden szürreális volt? Mikor hiába futsz szinte semmit sem haladsz pedig valami sötét üldöz? Mikor szörnyűségek vesznek körül és érzed a leheletüket a nyakadon, de meg sem tudsz mozdulni? Hát van akinek az egész élete egy nagy rémálom. A Ninja Theory legújabb fantasy kalandjátéka, a Hellblade: Senua’s Sacrifice a pszichózisban szenvedők világát próbálja meg bemutatni egy mitikus történeten keresztül. Vajon ez mennyire sikerült?

Mielőtt beleugranánk a közepébe, kezdjük azzal, hogy mi a fene az a Hellblade: Senua’s Sacrifice. A single player akció-kaland hack and slash játékot a Ninja Theory (Heavenly Sword, Enslaved: Odyssey to the West, DmC: Devil May Cry) stúdió fejlesztette és adja ki PC-re és Playstation 4-re, tehát egy teljesen indie projektről van szó, semmiféle támogatást nem kaptak. Ennek ellenére mégiscsak egy AAA minőségű játékról van szó, amin mindössze 20 fejlesztő dolgozott. A játékot először 2014 augusztusában jelentették be, és mindent erre tettek fel.

A játék, és annak fejlesztésének érdekessége, hogy nem csak egyedi technológiákkal, valósidejű cinematográfiával dolgoztak, de ahhoz, hogy egy olyan főhős történetét hitelesen meséljék el, aki mentális betegségben (pszochotikus zavar) szenved, hozzáértő segítségre volt szükségük. Ezért neurológusokat és pszichózisban élő embereket kerestek fel, akiknek segítségével a lehető leghitelesebben tudták bemutatni Senua történetét és ezzel kicsit nagyobb figyelmet vonhattak ezekre a betegségekre is.


Történet


Főhősünk, Seuna, egy meggyötört fiatal kelta lány, akit a sok megpróbáltatás mellett még a pszichózis is markában tartja. Nem tudjuk pontosan honnan származik, csak, hogy a falujában elszigetelt életet élt az állapota miatt. A falusiak úgy gondolták, hogy a lányt megátkozták és rontást hoz a falura, és ezt csak tovább rontotta, amikor kitört a pestis járvány. Senua, hogy megküzdjön démonaival, és ne fertőzze meg szerelmét is őrületével, elhagyta a falut.  Visszatérésekor szőrnyű látvány fogadta: a faluját fosztogató vikingek támadták meg. Mindenhol halottak, parázsló épületek és dögszag a levegőben. Mindent, ami fontos volt számára, amiért küzdött az őrület ellen, egy csapásra elvesztett. Ennek hatására a sötétség teljesen hatalmába keríti, és Senua a fejébe veszi, hogy ha kell a túlvilágig is elmegy és egyenesen Hela-tól, Loki lányától fogja visszakövetelni kedvesét. Azt hiszem nem kell megmagyarázni milyen esélyekkel indul.

Útja során rengeteg Skandináv mitológiai easter egg-gel és boss-szal találkozhatunk. Ilyen a tűz birodalom ura, Surt is, aki tüzes kardjával hozza el a világ végét az istenek alkonyakor (Ragnarök), és aki ellen Senuának bizonyítania kell, mennyire rátermett harcos.

 

Ezt követően Senua megküzd Valravnnal, az illúziók mesterével. A dán monda szerint, mikor egy király meghalt csata közben, de a testét nem találták és így nem temették el, jöttek a hollók és felfalták a tetemet, majd azok valravnévé váltak. Az a valravne, amelyik a király szívét megette emberi tudásra tett szert, amit utána arra használt, hogy az embereket megtévessze és borzalmas tettekre sarkallja.

 

A két isten vérétől Senua bebocsájtást nyer Helheim-ba, ahol Loki fia, Fenrir várja, aki a monda szerint Odin életét veszi, amikor eljön a Ragnarök. Fenrir a sötétben bujkál és onnan húzza be áldozatait. Mikor a lány végre legyőzi a félelmét vele is megküzd.

 

Majd a végén magával Hela-val száll szembe, aki nem más, mint Loki lánya, Fenrir testvére és a holtak birodalmának úrnője, egy félig élő félig holt teremtmény.

 

A játék nem csak történetében és grafikájában volt erős, de Senua karaktere az egyik legerősebb, legérzelemdúsabb, legösszetettebb a videojátékok történetében. A mentális problémával nem csupán egy plusz karakter tulajdonságot adtak neki, de egy olyan mély és személyes narrativát kapott az egész játék, ami biztosan nyomot hagy a játékosokban. A karakterfejlődése egyben egy erős motiváció, nem csak azok számára, akik hasonló betegséggel küzdenek, de bárkinek, aki bármiféle mentális vagy fizikai problémával szenved. Ez nem egy boldog, vicces sztori, de nem is egy sötét, feneketlen dráma. A Hellblade: Senua’s Sacrifice egy rejtelmes utazás az emberi elmébe.

Senua motivációja leginkább elvesztett szerelme, morális támasza, az egyetlen horgony, aki úgymond két lábbal tartotta a földön, és akiért a poklot is megjárja. Tökéletesen volt bemutatva ez a kapcsolat és teljesen átérezhető és érthető volt, hogy Senuára milyen hatással volt ennek hiánya, illetve miért motiválta.

Egyéb karakterek is megjelennek a történet folyamán hogy Senuát segítség, tanácsokkal lássák el, motiválják vagy éppen földbe döngöljék, a sötétség felé terelgessék. Van, aki ez is-az is.

A történetvezetés nem lineáris, sokmindent visszaemlékezésekből tudunk meg, illetve a teljes sztorit szinte csak a végén tudjuk összerakni, úgyhogy érdemes nagy odafigyeléssel játszani.

 


Játékmenet


Mivel játszottam már Ninja Theory játékkal, egy valamiben biztos voltam: a harcrendszer remek lesz. Természetesen nem csalódtam. Igen egyszerű, intuitív az irányítás, de mégis összetett és reflex alapú harcrendszer született belőle. De le kell szögezni, hogy ez a játék nem azoknak való, akik non-stop harcot akarnak, rengeteget kell benne sétálni és sok mitológiai történet színesíti az utunkat. Szerény személyem imádja ezeket a lassabb tempójú, történet alapú játékokat, így elég könnyen magával rántott ez az utazás. Persze ezt felkavarja néha pár harcjelenet, valamint kisebb fejtörők, nem túl nehezek, csak pont annyira, hogy kicsit kizökkentsenek az utazás megszokott ritmusából. Mindennek hátránya, hogy, aki nem érti ezeket a történeteket, mert nem túl jó angolból vagy csak simán nem figyel és nem érdekli az ilyesmi, annak ez a világ legrosszabb játék lesz.

A viszonylag kevés akció ellenére, a sima mászkálós részeket briliánsan oldotta meg a Ninja Theory,  a tónus, az érzés, amit kiváltanak, ahogy teljesen beszippantanak, igazán különleges. Az egyik kedvenc pályám, amikor vak sötétben kell megtalálni a helyes utat és szinte csak a hallásunkra támaszkodhatunk. Merem állítani, hogy sosem volt egy játékban olyan sima mászkálós rész, ami ennyire izgalmas lett volna, főleg mikor a sötétben valami furcsa hangokat hallottam és szinte éreztem valami más is van itt rajtam kívül és néha kellemetlenül közel kerültem hozzá. Akkor azért rendesen be voltam szarva, már elnézést. Amit látok, az nem zavar, de sokkal jobban félek attól, amit nem látok.

Érheti a játékot kritika abból a szempontból, hogy ellenség típusból nincs túl sok. Viszont ezt egy furfangos módszerrel sikerült ellensúlyozniuk, és nekem ez fel sem tűnt. Arról van szó röviden, hogy van olyan opció, hogy „automatikus harci nehézség” azaz igazodik a képességeidhez. Így amíg én is egyre jobb lettem, az ellenség is az lett és nem azzal voltam elfoglalva hogy, „már megint ezek?”, hanem azzal hogy ne haljak meg, mert ezek igenis nehéz harcok lesznek. A végére már tömegével dobja ránk az ellenfeleket, hiszen addigra már a sebzésünk is jóval nagyobb lesz és még valami miatt, amit nem fogok most elárulni, mert enyhén spoileres lenne.

 


Grafika


„Hű-ha! Mindig így kezdődik! Aztán majd jön a futás, meg a sikítás!”  Bizony, amikor először elindítjuk ezt a játékot, csak ámuldozunk. A kötött bevezető rész miatt úgy is érezheti az ember, hogy ez csak egy interaktív film, amit nem is mi irányítunk. Aztán nagyon meglepődünk, amikor beindul a cselekmény. Bevallom nem vagyok híve az Unreal Enginenek, legalábbis konzolokon túl nagy a CPU igénye ezekhez a gépekhez, ám a Ninja Theory bebizonyította nekem, hogy egy jó fejlesztő igen is ki tudja használni ezt a motort. Ez a játék döbbenetes: az arcok, a fények, a szinek, egyszerűen minden kiemelkedő és mindnek nagy szerepe van abban, amit már említettem: hogy a történet a lassabb részeknél is teljesen berántsa a játékost. Hibátlannak nem hibátlan, néha közelebbről egy-egy textúra már nem tű éles, de ezt nézzük el, hisz valahogy el kell futnia a gépeken.


Hangok


Végre egy játék, ahol használták a 3D Binaural audio mikrofonokat. Ez egy olyan mikrofon, ami egy emberi fejet hivatott mimikázni, szilikon fülekkel és azon belül találhatóak kétoldalt a mikrofonok. Hogy ez miért jó? Ez kicsit tudományos, de röviden annyi a magyarázat, hogy a fül alakja és barázdái teszik lehetővé azt, ahogy hallunk és segíti a tárgyak háromdimenziós térben való lokalizálását. Vagyis az ilyen módon felvett hangok kellemesebbek a fülünknek és segít a hangok irányának meghatározásában is, ami egy ilyen játékban több, mint hasznos lehet. A kellemes mondjuk szubjektív, hisz itt egyszerre legalább 6 hang suttog folyamatosan a fülünkbe (nekem jobb napokon csak 4 szokott…) minden irányból. A végén már annyira zavarodott voltam ettől, hogy eltudtam képzelni, milyen szörnyű lehet azoknak, akik folyton ilyen hangokat hallanak. A soundtrack sem lett rossz, főleg a játék felétől a harc alatt  valami folk hangzású zene szól, ami tuti meghozza az ember kedvét a harchoz.


Összegzés


Szívem szerint azt mondanám mindenkinek, hogy azonnal menj és vedd meg, mert a Hellblade: Senua’s Sacrifice egy kivételes alkotás. Viszont tudom, hogy kinek a pap, kinek a paplan, így azoknak ajánlom csak, akik szeretnek gyönyörködni a csodálatos grafikában, szeretik az északi mitológiát és szeretik a történet alapú játékokat. A játék csak 6-8 óra, de dugig van tartalommal, ezért sokkal többnek éreztem a végén. És mindezt, ellenben a nagy AAA kategóriás játékokkal, kellemes áron kapod meg, hiszen a Hellblade: Senua’s Sacrifice mindössze azok kb. felét kóstálja, olyan 9-10 ezer körül már a tied lehet. Nekem ez a játék az év egyik meghatározóbb darabja lesz, és az az érzelmi hullámvasút, amin végigszáguldoztam örök élmény marad.



Szerezd meg!

PlayStation EU / US   l   Steam   l   GOG


 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük