Blogturné ~ Libba Bray: The Diviners – A Látók

Nagyon izgatott voltam a könyv miatt, bár előre tudtam, hogy történelmi fikció révén bizony kissé megcsorbul majd a bicskám, hiszen semmit sem tudok a 20-as évek New Yorkjáról. Tudtam, hogy az író el fog árasztani a korra és helyre jellemző szlengekkel, nevekkel, helyszínekkel és eseményekkel, ezért picit féltem, hogy vajon elég érdekes lesz-e az számomra vagy éppenséggel halálra fogom unni. Jó hír – legalábbis nekem -, hogy nem untam, ám voltak részek, elemek, amik az őrület határára sodortak, amitől alapjáraton sem állok túl messze. 

Számomra az egyik húzóerő az a fülszöveg utolsó sorában lévő sötét, gonosz erő volt, a könyv fő története. Kicsit a hasfelmetsző Jack sztorikra emlékeztetett. Ez volt a rejtély és a horror elem is. Tökéletes azonban nem volt, hiszen mi, az olvasók, már az első fejezetből – ami egyébként brutálisan jóra sikerült – tudtuk, hogy ki lesz a fő gonosz. A sztori rejtélyessége viszont arra épít, ahogy a szereplők próbálják kitalálni és összerakni a kirakóst. Sokkal érdekesebb lett volna, ha nem lövi le az írónő ezt a poént. Viszont később legalább a háttérinformációkat jól adagolta, így részletesebben a szereplőkkel egy időben tudtunk meg mindent, így a nyomozós szál sem volt annyira értelmetlen. 

A paranormális/fantasy szálat két részre bonthatjuk. Szellemek, fekete mágia és különleges képességekkel rendelkező szereplők. Bevallom, nem rajongok a szellemes történetekért, nem nagyon kötnek le, de néha-néha találok egy-egy kivételt. A Látók is ilyen volt. Sokkal érdekesebb volt számomra a szellemes szál, mint a különleges képességek. Talán azért, mert annyira nem is különlegesek, mondhatná elég elcsépelt képességek ezek. A történethez illeszkedett, és jól kiegészítették egymást, jól – bár kissé keveset – szerepeltette az írónő, szó se róla, de nem dobált túlságosan. Talán a következő részben jobban behozza majd, reméljük. 

Az író stílusa szinte tökéletes. A drámát, a horrort, a filmszerű leírásokat és a humort mesterien írja oké, a poénok sokszor favicc stílusuk, de én imádom a favicceket. A problémám az erre az időre és helyre jellemző szlengekkel – amikre bizony kénytelen voltam ráguglizni, megszakítva ezzel az olvasást, hogy ne legyen kínai – volt elsősorban. Kicsit gy éreztem, hogy felütött egy szlengszótárt, kikereste a 20-as évek Amerika szlengjei listát, és szinte mindet felhasználta. Borzasztóan idegesített emiatt a főszereplő. 

Ha már a főszereplőnél tartunk, Evie-t a poénjai mentették meg. Egyáltalán nem volt szimpatikus karakter, sőt az elején egyenesen gyűlöltem, és azt kívántam, bárcsak ő lenne az első halálos áldozat. Önző, agyatlan, részeges kis fruska volt, később persze javult picit, de a humorán  kívül nem igazán találtam benne értékelhető kvalitást. Ám nem Evie volt az egyetlen főbb szereplője a történetnek. Először nagyon tetszett – bár kicsit meg is zavart – az a megoldás, hogy több karakter történetszála fut, amik aztán egy kereszteződésben összetalálkoznak. Aztán kezdtek ezek a szálak laposodni, és már csak a főszál érdekelt. A szereplők között sem volt igazán olyan, aki kifejezetten kedvencemmé vált volna. Előbb utóbb mindegyikük elvesztette kezdeti varázsát, sajnos. Legjobban a főgonosz izgatta a fantáziámat, de ez megint senkit sem lep meg. A Poison Princess Arthurjára emlékeztetett, csak sokkal gonoszabb. Azt viszont már most megmondom, hogy NEM KELL BELE ROMANTIKUS SZÁL! Nem, kész, nincs rá szüksége. Inkább minden másra koncentráljon az írónő, de hagyjuk már a romantikus szálat igen, még akkor is, ha először mindkét fiúval shippeltem Eviet, pláne a szerelmi háromszögeket, mert az apokalipszis lesz a legkisebb gondja. 

Összességében: úgy érzem – de lehet, hogy ez csak a saját, a műfaj iránti hozzáállásomból fakad -, hogy sokkal jobb könyv lehetett volna, ha nem a Young Adult műfajt célozza meg. A lehetőség benne van, de többet is kilehetett volna hozni belőle. Illetve hosszából is bőven lehetett volna faragni 100-150 oldalt, ez a sztori nem igényli ezt a hosszúságokat, és ez bizony meg is látszik rajta. Ennek ellenére, mivel egy jól kigondolt történetről van szó, ami végig fenntartotta a kíváncsiságom, sokszor megnevettetett, máskor bőségesen kényeztette pszichopata hajlamaimat, ma-xo-lú-te megért egy olvasást. Bár nem a legjobb, talán nem is túl maradandó, de egyértelműen egy különös élmény volt. Hogy olvasnám-e a folytatást? Naná! Nem ölnék érte, nem állnék addig féllábon, de érdekel annyira, hogy tovább kövessem a srácok történetét. 

Így a végén még had ajánljak egy nagyon jó theme songot a könyvhöz, ami biztos zihher, hogy kellő hangulatba hoz mindenkit az olvasás előtt: