Kritika ~ Sherrilyn Kenyon: Acheron

Mivel ez a könyv a Dark-Hunterek vezetőjéről és a kezdetekről szól, így meg sem próbálok rövid kritikát írni  mert ha valami megérdemli, hogy regényt írjanak róla, akkor az ez a kötet, még akkor is ha nem kap maximális pontot. Ezenfelül, mivel nem írtam még egy DH könyvről sem kritikát, azt hiszem ez a legjobb alkalom arra, hogy egy kicsit magáról a sorozatról is áradozzak.  

Aki nem tudná, imádom ezt a sorozatot annak ellenére, hogy össze vissza olvasom (ti ne próbáljátok ki így) és az első pár rész tuti nem vett volna le a lábamról, ha azokkal kezdem, de a későbbi könyvek meggyőztek. Ennek ellenére Acheron könyve már itt porosodott a szekrényemen jócskán egy éve, egyszer jutottam odáig, hogy megnézzem hány oldal. Már vagy négyszer megígértettem magammal, hogy na majd holnap elolvasom, de sosem sikerült betartanom. Hála Sherrinek nem kis kezdőlökést kaptam azzal, hogy szeptemberben jön Styxx, azaz Acheron ikertestvérének a könyve (plusz az őrült duó: Nusejka & Gabriella666 is szinte ostorral csapkodott) és már viszket a tenyerem egy új Kenyon könyvért. Persze előbb el kellett olvasnom Acheront. Igazából, ami visszatartott az volt, hogy sokan mondták, hogy ez egy sötétebb hangulatú, nem a megszokott Dark-Hunter könyv. Erre még rátett egy lapáttal az is, hogy Tory (a főhősnő) ember. No offense, de a sorozat (ok, kb. a PNR/Fantasy könyvek 80%-ra is igaz) ember lányainak legtöbbje az agyamra ment, így eléggé húztam is a számat. Próbáltam kiválasztani azokat a részeket, ahol egyik fél sem ember, azok mindig sokkal jobbak voltak.

Ezennel végérvényesen és visszavonhatatlanul kijelentem, hogy IMÁDOM Kenyont. Hajlandó vagyok elnézni a kis kezdeti botlásait, hisz senki nem alkothat mindig tökéleteset. Nagyon sajnálom, hogy itthon ennyire alul van értékelve (hogy kinek a hibájából azt most ne firtassuk…). Hihetetlen a világ, amit az írónő megalkotott. Érdekes, komplex, kiszámíthatatlan, elbűvölő és kegyetlen egyszerre. A karakterek egytől egyig kivételes alapossággal vannak kidolgozva, még akkor is, ha csak egy néha-néha feltűnő mellék szereplő. Nem véletlen, hogy az írónő honlapján lévő szinte mindegyik karakter profil alatt található jó pár olyan hozzászólás, ahol a rajongók könyörögnek egy adott karakter saját könyvéért. Hiszen mind érdekes, lehet szeretni, csodálni, utálni, sajnálni… Nincs olyan szereplő, aki ne váltana ki valamilyen érzelmet az olvasóból, kíváncsiságot meg pláne. 

Így jutunk el Acheronhoz, aki a sorozat egyik legnagyobb talánya volt. Mindenki tudta, hogy nem volt szép múltja, de senki sem tudta pontosan mi történt vele, ki ő, MI ő valójában és hogy lett a Dark-Hunterek vezetője. Hát a könyvében megkaptuk mindenre a választ és Sherri semmit sem szépített. Ez nem egy tündérmese. Tragikus, drámai, véres, szívszaggató… és mindezek mellett ugyanakkor gyönyörű is. Két részre van osztva: Az első része a múltban játszódik, Atlantisz korában, mikor Acheron született és Ryssa (Acheron nővére) szemén/naplóján keresztül követhetjük az eseményeket. A kegyetlen ókori világot, hogy bánnak Acheronnal. Egy idő után Acheron szemszögéből folytatódik. A könyv első felének végéhez közeledve egyre gyakrabban váltakozik a szemszög és az olymposi és atlantiszi Istenek (legtöbbször Apollymi és Artemis) kalauzolnak bennünket egy pár oldal erejéig. 

A könyv első fele az, ami sokkal sötétebb, drámaibb, mint bármi, amit eddig ebben a műfajban olvastam. Sok kritikában láttam, hogy a legtöbb ember ezzel a résszel haladt a leglassabban a hangulata miatt. Én is ettől féltem a legjobban és még mielőtt elkezdtem volna már alig vártam, hogy letudjam és a második felét olvassam. Nagy meglepetésemre, érdekes módon azon kaptam magam, hogy csak úgy falom fel azt a több, mint 400 oldalt. Én nagyon élveztem, talán mert imádom az ókori római, görög, stb filmeket, történeteket és hogy milyen mélységekben képesek megérinteni a modern kori embert. Persze volt, hogy már kicsit untam Ryssa nézőpontját és alig vártam, hogy Acheronhoz érjek, de alapvetően nekem tetszett. Sőt annyira, hogy később hiányoltam is, hogy nem látunk többet belőle. A lényege a könyv első felének az volt, hogy Acheron mennyit szenvedett emberként, és Ryssán kívül soha senki nem állt ki mellette, nem törődött vele. Acheron teljes életrajza ez a könyv. Már alig vártam, hogy az a badass Isten, Dark-Hunter váljon belőle és szétrúgja mindenkinek a seggét, akinek a szenvedéseit köszönheti, mert ha valamit ez a könyv biztosan kivált az olvasóból az az együttérzés és gyűlölet. Ez a könyv eléri, hogy úgy gyűlöld, akiket kell, mintha te lennél Ash helyében. Kifejezetten tetszik, hogy tényleg nem szépít semmit. Megmutatja, hogy az Isteneknél nincsenek jók és ők sosem értenék meg az embereket, illetve hogy az emberek sem szentek. 

A könyv második fele, azaz ami napjainkban játszódik volt az, amivel én kicsit lassabban haladtam. Valahogy lassabbnak éreztem, mint az első felét, hiszen ott mindig történt valami (általában valami istentelen rossz dolog Acheronnal), itt viszont rengeteg oldalon keresztül csak Ash és Tory “együttélését” láthattuk. A konfliktus, hogy Tory Atlantisz után kutat, és a kutatócsoportja olyan dolgokat talált meg, ami leleplezheti Acheron múltját és nagy veszélyt jelenthet az olimposzi Istenekre is. Kevesebb volt a meglepetés, talán csak egy igazán izgalmas rész volt, pedig nem egy potenciális helyzet volt. Ez a rész inkább a két főszereplő közti kapcsolatra fókuszált, ami persze érthető, hiszen Ashnek erre volt szüksége, akcióban volt már elég része, viszont így számomra volt kicsit lassú. A nagy daimon vs Dark-Hunter harc a végén is kissé lapos volt. Nem éreztem, azt, hogy most tényleg nagy kakiban vannak és nem szorongattam a székem karfáját, sajnos. Viszont a taktikai megoldások nagyon tetszettek, illetve amikor Artie bekeményített és igazi Bitch-goddess lett a végén. 

Azt sejteni lehetett, hogy egy igazi nagy “családi” összejövetelt tartogat ez a könyv, ahol a kedvenceink összejönnek és egy mindenkiért mindenki egyért játékot játszanak. Szeretem az ilyen részeket, mert ez is mutatja, hogy a DH világ szereplői tényleg olyanok, mint egy hatalmas család és mindegyiknek megvan a múltja a másikkal és nem csak kipattantak Sherri fejéből, megírta őket aztán feledésbe merültek. Valóban olyan, mintha léteznének és időről időre bepillantást nyerhetnénk az életükbe. 

Acheronról nem tudok mit mondani. Nyugodtan megszavazhatnák a valaha megírt legjobb fikcionális karakternek. Szerintem minden író, írópalánta aki már találkozott vele azt kívánja bárcsak ő írta volna meg. Egyszerűen annyira összetett, különleges mégis az olvasó sokkal közelebb érezheti őt magához, mint akármelyik DC szuperhőst. Méltó a szerepére, mint vezér.

Toryt én imádom. Nagy szó, tekintve hogy mennyire halasztottam pont miatta a könyvet. Miért nem mondta senki, hogy ő a példaképe a jó emberi karaktereknek?? Nem egy szuper modell, lámpalázas, okos, vicces, bátor, nem nyavajog, gyors felfogású, és nem bünteti Asht azért, amiről nem tehet, és amikor “véletlenül” megtudja az igazat róla, akkor sem fordul ki magából. Szeretem, ha kivételesen jól fogadják az elképzelhetetlent.

Artemis egy érdekes jelenség. Nem mondanám rá, hogy gonosz. Emberi mércével nézve talán az, de szerintem ő a legemberibb az összes Isten közül. Valahol az olvasó szimpatizál vele, máskor viszont megfojtaná. Néha még kedveltem is. Semmi képen sem egy dimenziójú karakterről van szó az már biztos. 

Egészen a végééig nem nagyon tudtam, hogy mit gondoljak Styxxről, azon kívül, hogy rettentően utáltam. Az elkényeztetett herceg, aki mindent megkapott és aki ugyanolyan szörnyűségeket követett el a testvére ellen, mint a többi sonofabitch. Elképzelni nem tudtam, hogy fog ebből Sherri szerethető karaktert csinálni, de most már sejtem, és alig várom, hogy láthassunk a történet másik oldalát is az ő szemszögéből. Ryssa pedig egy jó szándékú fiatal lány volt egy olyan világban, ahol a nőknek vajmi kevés joga volt. Kedveltem, de rettentően naív volt, és párszor idegesített is, hogy pont a naivsága miatt szenvedett Ash még többet. Apollymi is említésre méltó. Bármit megtenne a fiáért és sosem ártana neki, ott segít ahol tud és amikor csak tud. És, amit a végén tett, hogy segítsen Torynak az példaértékű. Rá sem mondanám, hogy kifejezetten jó Isten, hiszen a természetében van a pusztítás, de jó ember válna belőle. 

Kedvenc karakter(ek): Ash, Tory, Simi
Kedvenc jelenet(ek): Ash Maiával, Apollymi pusztítása, Tory vs Artemis, Nick, mint “hátvéd”.

Kedvenc idézet(ek):

„We’re family. Psychotic, bizarre and a hodgepodge of personalities that should probably never be blended, but here we are. Now let’s go kick some ass.”

” In all our pasts lie our futures. By our own hands and decisions we will be damned and we will be saved. Whatever you do, put forth your best effort even if all you’re doing is chasing a neverending rainbow. You might never reach the end of it, but along the way you’ll meet people who will mean the world to you and make memories that will keep you warm on even the coldest nights.”

Just because you can doesn’t mean you should.

Összességében: Egy nagy hülye vagyok, hogy eddig nem olvastam el. A négy pontot a könyv második felének kissé kiszámíthatósága miatt kapja, attól eltekintve méltó könyve a nagy Acheronnak. Ide nekem Styxxet, de tüstént!!

U.i.: Az Ulpius megemberelhetné már magát és belehúzhatna, mert a műfaj egyik legjobb sorozatát hagyja porosodni a raktárban!!