Kritika ~ Sarah J. Maas: Üvegtrón (Throne of Glass)

Aki még nem tudná, a YA könyvek és én nem vagyunk túl jóban. Egy kezemen meg tudom számolni hány YA könyv tetszett az elmúlt egy-két évben. Viszont a trailer és a leírás annyira megtetszett, hogy még az a YA címke sem tudott elriasztani. Főleg egy Sarah-val készült interjú után (amit a könyvben majd ti is megtaláltok),  ami csak még jobban biztosított arról, hogy nagyon jó lesz a könyv. És szerencsére nem múlta alul az elvárásaimat. Nagyon örülök, hogy a Könyvmolyképző kiadó megvette a jogokat és ilyen hamar megjelenik itthon is.

Bár nem adnám utasításba, hogy miután leülsz olvasni, kösd be magad, hiszen nem igazán mondanám túl akció dúsnak, vagy pörgősnek a hosszas leírások miatt, de tudni kell, hogy én gyűlölöm a leírásokat. Számomra legtöbbször ezek töltik be a szükséges rossz szerepét, és bevallom olykor-olykor még el is lapozom őket. Viszont vannak olyan kivételes esetek, amikor olyan jól vannak megírva, hogy bár egy kis szünetet kell tartanom olvasás közben, de sokáig nem bírok távol maradni az adott könyvtől és teljesen beszippant. nem csak a történet, de maga a világkép is, amit a szerző olyan briliánsan, részletesen lefest. Az Üvegtrón is egy ilyen élmény volt számomra. És had emeljem ki először itt a magyar fordítást, mert általában azokba kötök bele… Szóval Varga Csaba nagyszerű munkát végzett, nagyon élveztem magyarul is a könyvet annak ellenére, hogy már eredetiben olvastam, sőt a leírásokat még talán jobban is. 

Visszatérve a történet felépítéséhez, picit hiányoltam az akciót, a feszesebb, tempósabb történetvezetést, és sajnálom, hogy sok párbajról csak mesélt a főszereplő, és nem élhettük át. Persze azt gondolom, hogy ezekért bőven kárpótoltak azok, amiket elejétől a végéig láthattunk Celaena szemén keresztül, illetve a végső párbaj magasan vitte a prímet. A könyv érzelmi csúcspontjának nevezhetnénk az utolsó harc jelenetet. Abban az egy küzdelemben jóformán minden benne volt, amire az egész könyv az elejétől kezdve épített. Kétségbeesés, elszántság, tökéletesen érződött, hogy életre halálra folyik a küzdelem, és bár értelemszerűen mindenki tudta mi lesz a vége, biztosan mindenki szorította a könyvét/olvasóját.

Na de a könyvnek nem csak az akciós részei érik meg a pénzüket, de van még nekünk egy remekül összeszedett szereplőgárda, egy titkokkal teli világ, ami politikai összeesküvésektől sem mentes.

Igazából nem tudtam az elején, hogy lesz ebből a beígért epic Fantasy, de idővel bejött a mágia – amit Adarlan diktátor királya száműzött és kiirtott – is a képbe, amit elég szépen és okosan vezetett fel az írónő, mert halvány lila gőzöm sem volt hová fogunk kilyukadni. Bár még nem kapott túl sok szerepet, de a hat részes sorozat alapjait sikeresen lefektette, és szerintem mindenki tűkön ülve várja majd, vajon mi lesz akkor, ha visszatér a mágia.. illetve valóban teljesen eltűnt a színről vagy csak lappang? Előre borítékolom, hogy lesznek itt még tündérek, sárkányok, egyéb veszedelmes lények, meg minden, ami szem szájnak ingere). A mágián kívül a politikai viszályok, összeesküvések is szolgálhatnak jó pár meglepetéssel, úgyhogy jófelé halad a sorozat.

No, de ne haladjunk ennyire előre. Fentebb említettem valami olyasmit, hogy “remek szereplőgárda”. Az egyik olyan erős alappillér, ami miatt a könyv megállja a helyét még az én YA mentes könyvespolcomon is.

Aki olvasta a Vámpírakadémiát, annak mondom, hogy Celaena nagyon hasonlít Rose-ra. Ezt a csajt egyszerűen nem lehet nem kedvelni. Mind a 426 oldalon keresztül sziporkázik. Tényleg erős, talpraesett, női főszereplő, ami valljuk be mostanában kevés YA könyvben van jelen. Habár az elején voltak olyan botlásai az írónőnek, ellentmondások illetve karakter megnyilvánulások, amiktől majdnem kitéptem a hajam, na de hál’ Isten ez nem tartott sokáig, elfejtjük, talán igaz sem volt. Imádtam a szarkasztikus, csipős visszaszólásait, a humorát, és azt, hogy nem lett szuperhősnek beállítva. Tetszett, hogy bár sokat megélt, főleg rosszat, mégis megtalálja az életben az olyan apró dolgokat, amik elkápráztatják, amik miatt érdemes küzdenie és ezt egyáltalán nem fél kimutatni.

” – Celaena Sardothiennek hívnak – sziszegte a legyőzöttnek. – Persze, cseppet sem számít, hogy mi a nevem. Lehet Celaena vagy Lillian, vagy akár szuka is, mert így is, úgy is le tudlak győzni! Nem számít, hogy minek neveztél. “

Dorian herceg… első hallásra az ember azt hinné, hogy a szokásos elkényeztetett szoknyapecér kis herceg. De NEM! Annyira pozitív karakter volt, hogy még én is belezúgtam. Ugyan meg volt az arroganciája, egy alap királyi viselkedése, de roppantul szimpatikus volt mind a személyisége, mind pedig a nézetei. Mindenki mással ellentétben, ő nem ítéli el Celaena-t, és talán ezért is játszom én inkább az ő csapatában, és nem a testőrkapitányéban, mert Dorian egy hatalmas pozitív csalódás volt. Sarah szerintem a lehető legszimpatikusabbnak írta meg a karaterét, anélkül, hogy hiteltelen lenne. Bár vannak korlátai, bizonyos dolgokba nem ugorhat csak úgy fejest, mint Chaol, de a szándék benne is megvan, illetve mindent megtesz, amit tud. Ha ezen az úton marad méltó uralkodó lesz belőle… na de tudjuk, hogy valaki vagy valami úgyis közbeszól majd..

“- Nem igazán tudom megérteni, miért kényszerítesz erőnek erejével meghajlásra valakit, mikor ennek a gesztusnak éppen az volna az értelme, hogy az üdvözlő kifejezésre juttassa hűségét és tiszteletét. ” 

Hamár megemlítettem… Chaol, a királyi őrség kapitánya és Celaena edzője viszont nem bízik Celaena-ban és ezt ki is mutatja.Nem is próbál a lánnyal kedves lenni, és tényleg egy igazi őrként viselkedik. Hideg, távolságtartó, csendes. Legalábbis a könyv nagy részében. A végére azonban láthatjuk, hogy ő is megenyhül és mintha érezne valamit a lány iránt, ezt azonban nem nagyon mutatja ki. Olykor-olykor még vicces is volt ez a hidegség, de igazság szerint nagyon nem fogott meg a karaktere. Főleg a végén, ahol történt valami, amitől számomra teljesen hiteltelenné tette a karakterét. Nem tudom, hogy ezzel az írónő pontosan mit akart elérni, de nálam félő, hogy pont az ellenkezőjét sikerült. Alapjában véve pedig nem lenne egy rossz karakter.

“- Valamiről nem szabad megfeledkezned, Sardothien, ha velem harcolsz
– Igen?
– Én sosem veszítek”

A mellékszereplőkkel is nagyon meg voltam elégedve – akikről egyébként a turné előző állomásain többet is megtudhatsz -, mindegyikőjük hoz valami pluszt, amitől biztos, hogy nem felejted el őket, illetve jó pár meglepetést is okoznak.  

És érzem, hogy már megint megszívom ezzel a szerelmi háromszöggel, de hogy így…

Bár a szerelmi szál és a romantika a háttérbe szorult, és valójában nem is volt itt konkrét szerelmi háromszög, mint ahogy azt a fülszöveg is ígérte, mert Chaol és Celaena még a végére is épphogy csak barátkozni kezdtek, de Doriannel azért alakulgatott valami végig és úgy voltam vele, hogy NA VÉGRE egyszer az kapja meg a csajt, akinek szurkolok… hát a nagy lópikulát… így elhúzni előttem a mézes madzagot.